Acting versus enacting - színház versus rítus (Dick Higgins nyomán)

A törzsi rituálékban a sámán előadása során a nézők, akik egyben résztvevők ők is, katarzist és felszabadulást éltek át, megpillantották a valót, együtt részesültek valami magasabbrendű látványában, és így egyre összetartóbb közösséggé formálódtak. Azt írom, előadás - acting, pedig végrehajtást - enacting kellene. A sámán, ahogy később a vallási indíttatású performerek (pl. Szent Ferenc vagy a flagellánsok, vö. Klaniczay Gábor: "Elgyötört test és megtépett ruha. Két kultúrtörténeti adalék a performance gyökereihez".), nem színészek voltak, nem játszottak: a valóságba belenyúlva formáltak azt, az igazságot keresve, vagy megidézve a természetfelettit. Ahogy az ősember a barlangrajzaival, vagy Andrej Rubljov az ikonjaival.

Aztán a reneszánsz korában a művész (aki már így is nevezte magát, nem sámánnak vagy szerzetesnek) kisorolt az életből, és a múzeumokba szorult vissza. Az alkotás egy másik világba vezet, melyet bármikor el lehet tüntetni, anélkül, hogy a valóságban bármi lényeges történne.

Az acting visszafogott katarzisa a színházban él tovább, míg az enacting közösségformáló ereje a politikusokra és a performer-művészekre marad. Megbocsájtanak és elszenvednek; utóbbiak gyakran provokálnak is.

Mind a művészeti, mind a társadalmi performanszban (ez a politikusoké) találunk acting (tehát színházi) és enacting (tehát rituális) elemeket. De Erről majd legközelebb.

Marina Abramovic: Lips of Thomas

Photo by Caroline Barberis

Willy Brandt térdreesik

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.